Ezek ugyanazok…
A magamfajta idősebb generációnak gyakorta bevillan egy-egy kép a kommunista világból, amikor az ideológia és a rendszer derék őrei folyton arról akartak meggyőzni, hogy milyen jó nekem, hogy nem kell gondolkodnom, mert a párt megteszi helyettem. Csak szépen engedelmeskedjek mindenben, és nem érhet bántódás. Hogy soha nem éltünk jobban, mint teszem azt a nyolcvanas években. Hisz havi fejadagként adott a párt negyed csomag vajat meg fél liter olajat személyi igazolványra.
Azokat, akik nem mímelték, hogy nekik ez milyen jó, megfigyelték, jelentéseket írtak róluk, lehallgatták.
Már középiskolás fejjel rácsodálkoztam, vajon némelyik osztálytársam családjának miért megy jobban és könnyebben minden, mint legtöbbünknek? Hogy van az, hogy nekik mindig van útlevelük, jó uzsonnájuk, déli gyümölcsük, sőt ebéd is a pártkantinból? Később kiderült, szüleik kollaboránsok, azaz beköpik a mímelni nem akarókat, azokat, akik nem vallják, hogy jóllakottak, van fűtés a panelben, és estére nem gyertyavilágnál bóbiskol a család.
A kollaboránsok később azzal védekeztek, hogy a funkció így kívánta, illetve nem maradhattak volna vezető beosztásban, ha nem nyomják fel a kollégát, a barátot, a szomszédot vagy gyermekeik osztálytársainak szüleit. Nem maradhattak volna főorvosok, egyetemi tanárok, fiaik nem nézhettek volna magas lóról a csóró osztálytársra, akinek az apja csak cipőgyári melós volt, és ilyen áron nem is akart több lenni.
Csakhogy a „rendszerváltás” után a besúgó főorvosból egészségügyi miniszter lett, az egyetemi tanárból dékán, a gyárigazgatóból képviselő, a pártitkárból RMDSZ-elnök és lassan ismét helyükre kerültek a dolgok.
És újfent azok győzködnek, hogy milyen jó nekem, nekünk, erdélyi és partiumi magyaroknak. Merthogy a párt nélkül nem tanulhatna a fiam magyarul. Nem lenne iskola, kórház meg templom. Jó nekem, mert tele a város szupermarketekkel. Hogy nincs rá pénzem? Hát azért nincs, mert élhetetlen, izgága és konok vagyok.
Az is a mi hasznunkat szolgálja, hogy politikusaink gazdagok. Mert hogy nézne az ki, ha egy erdélyi magyar politikus csak amolyan csóró senki lenne. Jó nekem, mert a párt infrastruktúrát hoz a falvakba, amelyre egyébként az unió adja a pénzt. Aki azt terjeszti, hogy a 21-ik században ez akár alanyi jogon is járna, aláaknázza az egypártrendszert.
Egyszóval jól élek mióta a párt a gondomat viseli. Mint régen.
És győzködnek most is, hogy attól a 150–200 eurós rabszolgabértől és orwelli szürke nyomortól, ami visszaköszön az ingázó buszok ablakaiból, lehetne akár rosszabb is. De itt vannak ők. Ők, akik az érdekeimet és a jólétemet védik – több ezer eurós havi fizetésért – ők, akik bagópénzen parlamenti meg mindenféle pártkantinokban étkeznek, és fogalmuk sincs arról, mennyibe kerül egy kiló kenyér. Na ők majd vigyáznak rám, és gondolkodnak helyettem. És vigyáznak arra is, hogy, aki esetleg nem hisz ebben a régi-új fals világban, ellássák a baját. Ismét.
Az egyik slágergyanús szerzemény jó ideje hirdeti már, hogy „ezek ugyanazok”. Szerintem is.
Sütő Éva
