Nagyapák borotvái
Az idősebb generáció még biztosan emlékszik azokra az időkre, amikor az apja, nagyapja az ajtószegre, vagy a patinás zsanérszegre akasztotta a fényesre fent nadrágszíját és a csontnyelű borotváját férfias, szakavatott mozdulatokkal megélezte rajta.
Így kezdte heti háromszoros szertartását nagyapám, amely szinte óramű pontossággal ismétlődött azokon a reggeleken, amikor annak rendje és ideje volt. Mert a régiek életében minden kiszámíthatóan működött. A múlt század elején és közepén nem lehetett csak úgy nekifogni valaminek. Még a borotválkozásnak sem, pedig az már tényleg csak egy hétköznapi szükséglet volt még azokban az időkben is egy férfiember életében. Ám még az is a hagyományokban gyökeredzett. Egy-egy eszmei értékkel bíró borotva apáról fiúra testálódott, ezért hát úgy is kellett azzal bánni.
Régi reggelek illata
A zsanérszegre akasztotta hát nagyapám a sokadik reggelen is a fényes, kiszolgált nadrágtartóját – tán még az is az őseitől maradt rá –, és magabiztos mozdulatokkal fenni kezdte a fényes pengét, míg úgy nem találta, hogy az már meg fogja tenni a maga kötelességét életnyűtt arcán. Addigra a mama már kitöltötte a langyos vizet a kis fehér zománcos lavórba, majd hozta a támasztékos kistükröt is, meg a törölközőkendőt, amit a nagyapám ilyenkor az ölébe terített.
Majd a kis pamacs is elkezdett fürgén habzani egy ezüstpapírba csomagolt borotvaszappanon, sűrű habot „csiholva” abból, majd egy tálkában tovább púposodott, fehéren, szikrázóan a nyári reggelben. Majd nagy komótosan felvitte az arcára, mert ugye borotva ide vagy oda, könnyebben lehetett bánni a „sörtével” is, ha kicsit puhított rajta az ember.
Tény, hogy még ma is emlékszem keze formájára, kisujja tartására, amint ügyesen kezelte a reggeli napfényben meg-megvillanó ősi pengét, amelyet apámnak szánt örökségül. Igaz, a harmincegynéhány éves apám akkor már a zsilettre esküdött, amire nagyapám nem szólt semmit csak elnézően megcsóválta ősz fejét és mosolyogva elnézett valamerre. Tán éppen a maga harmincas férfiéveit nézte. Meg a dédnagyapámat, amint csóválja ősz fejét…
És egy napon megértettem azt is, miért.
Örökség
Egy novemberi napon aztán, amikor csak krizantém illat, meg a sárga homokkal felszórt porta maradt utána, az örökkön-örökké párás szemű nagyanyám odanyújtotta apámnak a csontnyelű borotvát, a fényesre fent sok évtizedes, széleiben lekerekített, varrásmentes bőrnadrágszíjjal együtt. Meg egy ugyanolyan csontnyelű bicskát is. Merthogy egy férfiember nem lehet meg ezek nélkül a tartozékok nélkül semmilyen körülmények között – mondta akkor a nedves szemű, békességhozó nagyanyám.
A férfiembernek a borotvától lesz emberkinézete, a nadrágszíj a mindenkori becsületének a letéteményese, a bicska meg a túlélés eszköze, ezek nélkül nem ember az ember – mondta apámnak, akinek mintha abban a pillanatban kicsit kiegyenesedett volna a tartása, és gyermeki szívemben megéreztem, akkor vált igazi férfivá. Ezektől az ősi igazságokat hordozó szavaktól. Kis idő múltával egy reggelen arra a jellegzetes hangra ébredtem ismét, amelyet a nagyapám fenőszíja hallatott éveken át, csak hogy most már apám fente rajta a borotvát…
Elnéztem, hogyan lesz a felpúposított szappantól habos az arca, hogy jut belőle egy habcsókszerű pötty az orromra, amitől lassan visszatért a kicsit halk, a kicsit cinkos nevetés a házba, a nagyapám hagyta űr után…
A csontnyelű szerszámok tehát újgazdára találtak.
Majd az unokámé lesz, mondta egyszerre csak apám, miután lehúzta jobb arcáról vele a habot. Az én fiú unokámé…
Egy férfi kelléktára
Ezek a pillanatok jutottak eszembe, amikor betértem a mihályfalvi Dr. Andrássy Ernő Történelmi és Néprajzi Múzeumba, ahol alig néhány napja nyílt egy „férfias” kelléktár kiállítás, hasonló pazar darabokból összeállítva, amelyeket Szilágyi Andrea régész, muzeológus rendszerezett közszemlére.
A Nagyapám is ezt használta! című pengeszemlét Pap Sándor, Rubletzky Csaba, Szellő István, Szabó Árpád és Matiz József hozták össze. A kiállított tárgyak zöme (borotvakések, fenő kövek, mindenféle borotvák, fenő vásznak, szappanok, pamacsok, tálkák, amelyekben a szappant keverték ki, borotválkozó tükrök és dobozok) a helyi Pusztai Farkasok hagyományőrző csapat két tagjától, Szabó Árpádtól és Matiz Józseftől származnak, amelyeket még december 4-ig lehet megszemlélni, ha netán valaki arra járna…
Már a kiállítást megelőző napokban Matiz József elmondta, hogy régóta gyűjti ezeket a régi ereklyéket, gyűjteménye nagy része Mihályfalváról, főleg a Dihenes negyedből származik, de régiségvásárokon és internetes portálokon is hozzájutott már egy-egy patinás darabhoz. Matiz olyan darabokkal is büszkélkedik, amelyek az 1700-as évek végéről, az 1800-as évek elejéről származnak. Igaz kicsit megviseltek, de értéknek és kuriózumnak számítanak a gyűjteményében.
Látogatásomkor Szilágyi Andrea a borotválkozáshoz használt pengék, borotvák történeti fejlődéséről is beszélt, visszamenőleg az ókorig. Elmondta, hogy mintegy 50 borotválkozáshoz szükséges kellék van kiállítva, köztük az osztrák-magyar monarchia idejéből valóak, svéd, angol, német, kínai, amerikai, orosz, japán, francia gyártmányú pengék.
Matiz József és Szabó Árpád megadván a kiállítás hangulatát, század eleji öltözékekben mesélték el a kiállított kellékek történetét, majd rövid bemutatót is tartottak a patinás eszközök használatáról – mondta a muzeológus.
A nemes darabok pedig új gazdára várnak…
21. század ide vagy oda, egy patinás márkájú borotva, remekmívű bicska, még ma is hozzátartozik egy férfi kelléktárához – mondaná még ma is nagyanyám, a kis békéltető…
Sütő Éva
(Fotók: Kovács Zoltán)
