Nagyapák borotvái

Nagyapák borotvái

Az idősebb generáció még biztosan emlékszik azokra az időkre, amikor az apja, nagyapja az ajtószegre, vagy a patinás zsanérszegre akasztotta a fényesre fent nadrágszíját és a csontnyelű borotváját férfias, szakavatott mozdulatokkal megélezte rajta.

m6Így kezdte heti háromszoros szertartását nagyapám, amely szinte óramű pontossággal ismétlődött azokon a reggeleken, amikor annak rendje és ideje volt. Mert a régiek életében minden kiszámíthatóan működött. A múlt század elején és közepén nem lehetett csak úgy nekifogni valaminek. Még a borotválkozásnak sem, pedig az már tényleg csak egy hétköznapi szükséglet volt még azokban az időkben is egy férfiember életében. Ám még az is a hagyományokban gyökeredzett. Egy-egy eszmei értékkel bíró borotva apáról fiúra testálódott, ezért hát úgy is kellett azzal bánni.

Régi reggelek illata

A zsanérszegre akasztotta hát nagyapám a sokadik reggelen is a fényes, kiszolgált nadrágtartóját – tán még az is az őseitől maradt rá –, és magabiztos mozdulatokkal fenni kezdte a fényes pengét, míg úgy nem találta, hogy az már meg fogja tenni a maga kötelességét életnyűtt arcán. Addigra a mama már kitöltötte a langyos vizet a kis fehér zománcos lavórba, majd hozta a támasztékos kistükröt is, meg a törölközőkendőt, amit a nagyapám ilyenkor az ölébe terített.

m5m4Majd a kis pamacs is elkezdett fürgén habzani egy ezüstpapírba csomagolt borotvaszappanon, sűrű habot „csiholva” abból, majd egy tálkában tovább púposodott, fehéren, szikrázóan a nyári reggelben. Majd nagy komótosan felvitte az arcára, mert ugye borotva ide vagy oda, könnyebben lehetett bánni a „sörtével” is, ha kicsit puhított rajta az ember.
Tény, hogy még ma is emlékszem keze formájára, kisujja tartására, amint ügyesen kezelte a reggeli napfényben meg-megvillanó ősi pengét, amelyet apámnak szánt örökségül. Igaz, a harmincegynéhány éves apám akkor már a zsilettre esküdött, amire nagyapám nem szólt semmit csak elnézően megcsóválta ősz fejét és mosolyogva elnézett valamerre. Tán éppen a maga harmincas férfiéveit nézte. Meg a dédnagyapámat, amint csóválja ősz fejét…
És egy napon megértettem azt is, miért.

Örökség

Egy novemberi napon aztán, amikor csak krizantém illat, meg a sárga homokkal felszórt porta maradt utána, az örökkön-örökké párás szemű nagyanyám odanyújtotta apámnak a csontnyelű borotvát, a fényesre fent sok évtizedes, széleiben lekerekített, varrásmentes bőrnadrágszíjjal együtt. Meg egy ugyanolyan csontnyelű bicskát is. Merthogy egy férfiember nem lehet meg ezek nélkül a tartozékok nélkül semmilyen körülmények között – mondta akkor a nedves szemű, békességhozó nagyanyám.

m7A férfiembernek a borotvától lesz emberkinézete, a nadrágszíj a mindenkori becsületének a letéteményese, a bicska meg a túlélés eszköze, ezek nélkül nem ember az ember – mondta apámnak, akinek mintha abban a pillanatban kicsit kiegyenesedett volna a tartása, és gyermeki szívemben megéreztem, akkor vált igazi férfivá. Ezektől az ősi igazságokat hordozó szavaktól.  Kis idő múltával egy reggelen arra a jellegzetes hangra ébredtem ismét, amelyet a nagyapám fenőszíja hallatott éveken át, csak hogy most már apám fente rajta a borotvát…
Elnéztem, hogyan lesz a felpúposított szappantól habos az arca, hogy jut belőle egy habcsókszerű pötty az orromra, amitől lassan visszatért a kicsit halk, a kicsit cinkos nevetés  a házba, a nagyapám hagyta űr után…
A csontnyelű szerszámok tehát újgazdára találtak.
Majd az unokámé lesz, mondta egyszerre csak apám, miután lehúzta jobb arcáról vele a habot. Az én fiú unokámé…

Egy férfi kelléktára

Ezek a pillanatok jutottak eszembe, amikor betértem a mihályfalvi Dr. Andrássy Ernő Történelmi és Néprajzi Múzeumba, ahol alig néhány napja nyílt egy „férfias” kelléktár kiállítás, hasonló pazar darabokból összeállítva, amelyeket Szilágyi Andrea régész, muzeológus rendszerezett közszemlére.

m8A Nagyapám is ezt használta! című pengeszemlét Pap Sándor, Rubletzky Csaba, Szellő István, Szabó Árpád és Matiz József hozták össze. A kiállított tárgyak zöme (borotvakések, fenő kövek, mindenféle borotvák, fenő vásznak, szappanok, pamacsok, tálkák, amelyekben a szappant keverték ki, borotválkozó tükrök és dobozok) a helyi Pusztai Farkasok hagyományőrző csapat két tagjától, Szabó Árpádtól és Matiz Józseftől  származnak, amelyeket még december 4-ig lehet megszemlélni, ha netán valaki arra járna…
Már a kiállítást megelőző napokban Matiz József elmondta, hogy régóta gyűjti ezeket a régi ereklyéket, gyűjteménye nagy része Mihályfalváról, főleg a Dihenes negyedből származik, de régiségvásárokon és internetes portálokon is hozzájutott már egy-egy patinás darabhoz. Matiz olyan darabokkal is büszkélkedik, amelyek az 1700-as évek végéről, az 1800-as évek elejéről származnak. Igaz kicsit megviseltek, de értéknek és kuriózumnak számítanak a gyűjteményében.

m3Látogatásomkor Szilágyi Andrea a borotválkozáshoz használt pengék, borotvák történeti fejlődéséről is beszélt, visszamenőleg az ókorig. Elmondta, hogy mintegy 50 borotválkozáshoz szükséges kellék van kiállítva, köztük az osztrák-magyar monarchia idejéből valóak, svéd, angol, német, kínai, amerikai, orosz, japán, francia gyártmányú pengék.
Matiz József és Szabó Árpád megadván a kiállítás hangulatát, század eleji öltözékekben mesélték el a kiállított kellékek történetét, majd rövid bemutatót is tartottak a patinás eszközök használatáról – mondta a muzeológus.
A nemes darabok pedig új gazdára várnak…

21. század ide vagy oda, egy patinás márkájú borotva, remekmívű bicska, még ma is hozzátartozik egy férfi kelléktárához – mondaná még ma is nagyanyám, a kis békéltető…

Sütő Éva

(Fotók: Kovács Zoltán)

Facebook