Merengő – Nagymamáim emlékére

Orbók Ildikó fotója

Merengő – Nagymamáim emlékére

Tudod, nekem már jó a ház legkisebb zuga is a tornác végében. Igyekszem észrevétlenül élni napjaimat az irgalmas kezek súlya alatt, és ne haragudj, ha csak félig tudom leseperni a lépcsőt, de amikor erre vetemedem, hajlamos vagyok megfeledkezni bizonytalan járásomról. Pedig én igyekszem hasznossá tenni magam. Kimagvazom a meggyet, és néha tényleg érzem még az ifjúság szelét, ám amikor mozdítanám a lábam, rám szakad a nyers valóság. És bocs, ha néha kilöttyen a tea, amit álmomban még én főzök meg, és az abroszon árulkodó foltot nem takarja el sem a szemüveg, sem az imakönyv. Jó, hogy úgy teszel, mintha nem vennéd észre.  És az is jól esik, amikor megkérdezed, mama, hogy kell sütni a siligót? Pedig tudom, hogy tudod, de olyan jó elmondani. Az van, hogy én nem is akartam megöregedni, de egyszer csak itt álltam kiszolgáltatottan. Más önti ki a mosdóvizemet, más adja ide a papucsomat, mert nem tudok lehajolni érte. Néha elmerengek, s a függönyön túl még látom magam tűsarkakon, lila selyemruhásan…  És köszönöm, hogy ma is hoztál nekem savanyú cukorkát.

Sütő Éva

Facebook
Érintő hírportál