„Félretenni minden pártérdeket!”

„Félretenni minden pártérdeket!”

Baricz Nánási Ferenccel, a Néppárt polgármesterjelöltjével beszélgettünk…

 – Merre tart Érmihályfalva, van-e jövője a városnak, hisz 26 esztendő alatt szinte semmi érdemleges nem történt, leszámítva  néhány elkezdett, de be nem fejezett közművesítési munkálatot. Hogyan látja ezt egy tanárember, leendő polgármester? Vannak-e elképzelései, tervei a változtatásokra?

Igenis, van jövője a városnak, akkor is, ha a várva várt változás után a polgárok reményei nem teljesültek. Ez alatt a 26 esztendő alatt, míg látszólag nem történt semmi érdemleges, teljesen megváltozott az emberek mentalitása. Valójában most érett be az a gondolkodásmód, mely kezdetben hiányzott: a haladás utáni vágy párosul azzal a tudattal, hogy saját adottságainkon kívül semmit sem kapunk ingyen, mindenért meg kell dolgoznunk, még a saját, szűkebb értelemben vett „demokráciánkért” is, azért, hogy végre felelősségteljesen és méltósággal, egymást embertársunkként kezelve irányíthassuk sorsunkat.

fő11Tanáremberként nap, mint nap a gyerekekkel foglalkozom, és nincs egyetlen olyan osztály sem, melynél ne lenne lehetőség és remény a fejlődésre. Ha igaz a régi bölcsesség, hogy az iskola közössége a társadalom kicsinyített mása, miért ne lenne lehetséges, hogy ugyanaz a fejlődés és előrelépés a város életében is bekövetkezzen? Ehhez semmi más nem szükséges, mint ugyanazon kritériumok alkalmazása, melyeket a mai iskolai tanítási rendszer tőlünk, tanároktól és diákoktól megkövetel: áttekinthetőség, előre meghatározott, mindenki által ismert és elfogadott értékelési skála, világos és érthető utasítások, szabályok, törvények betartása, pontosság, felelősségtudat és aktív részvétel a közös célok megvalósításában, egymás meghallgatása, tiszteletmegadás, egyenlőség és szabad véleménynyilvánítás. Ha mindez megvalósulna a városvezetés döntéshozatalában és a polgármesteri hivatal működésében, akkor már meg is történne az első jelentős változás.

– Közismert tény, hogy a magyar fiatalok, értelmiségiek színe-java elhagyta Erdélyt, a Partiumot, az Érmelléket, ami nem kifejezetten egy világméretű migrációs jelenség kérdése, inkább az elhibázott magyar érdekképviselet balkáni szociálpolitikája. Helyi szinten mit lehetne tenni ennek következményei ellen?

Sajnos a fiatalok többsége úgy gondolja, hogy a nyugati országokban könnyebben boldogul, és most már nemcsak dolgozni, de tanulni is sokan mennek külföldre, amiért nem ítélhetjük el őket, hiszen ott más körülmények között tanulhatnak és vizsgázhatnak, vagy olyan képesítést szerezhetnek, melyre itthon nem lenne lehetőségük. A probléma az, hogy ha egyszer külföldre indítottuk, vagy engedtük őket, és belekóstoltak az ottani életbe, nem fognak visszatérni akkor sem, ha nem találják meg a számításukat, mert az ottani életszínvonal sokkal jobb, mint az itthoni. Ráadásul ugyanilyen elvándorlási tendencia van a hazai nagyvárosokba is. Anélkül, hogy a jelenlegi magyar érdekképviseletek szociálpolitikáját, vagy a gyerekeiket külföldön taníttató szülőket hibáztatnám, azt hiszem, hogy a fiataloknak és az értelmiségieknek valami olyan megtartó erejű megoldást és kedvezményeket kellene keresni és nyújtani a tovább tanulásukra, a megélhetésükre, a lakásproblémáikra, a közköltségek csökkentésére és a gyermekvállalás ösztönzésére, melyek ellensúlyozzák az ottani lét csábításait.

 – Lát-e esélyt az elvándorlási folyamat visszafordítására?

Az elvándorlási folyamatot megállítani vagy enyhíteni csak úgy tudjuk, hogy évtizedekkel előre gondolkodunk, félreteszünk mindenféle pártérdeket, és közösen cselekszünk. Akkor talán nemcsak a gyermekeit hazaváró édesanya szobrát, hanem a gyermekeit itthon tartó édesanya szobrát tudnánk felállíttatni egy gyerekekkel és élettel teli városban.

 – Melyek a Baricz Nánási család kapaszkodói, amelyek a mai viszontagságos idők ellenére is ide kötötték? Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, most már menni kell…?

A feleségem családja anyai ágon tősgyökeres érmihályfalvi család, jelenleg is abban a házban lakunk, melyet a nagyszülei, illetve a dédszülei építettek, és ez egyben nemcsak örökség, hanem felelősség is, mely azzal a kötelességgel jár, hogy az ő megtartó erejüket továbbadjuk a gyermekeinknek. Bár jómagam Székelyföldről származom, nemcsak hogy megértem és tiszteletben tartom a feleségem ragaszkodását a szülőföldhöz, hanem rám is átragadt és megszerettem ezt a vidéket, melynek szépségei itt vannak közvetlen előttünk, csak észre kell vennünk őket. Ráadásul a családnak, amelybe 12 évvel ezelőtt bekerültem, hagyományai is vannak. Ilyenek a feleségem nagybátyja, Máté Imre érmihályfalvi költő életműve és a nevét viselő városi könyvtár, az önképzőkör és az ő emlékére 2009–2013 között minden évben megszervezett szavalóverseny; néhai apósom, Nánási Zoltán történelemtanár Dr. Andrássy Ernőről írt monográfiája, illetve az akkori polgármesterrel, Torda Imrével közösen javasolt és sürgetett tudósember büsztje a szoborparkban; vagy a nem messze tőle felállított Máté Imre szobor. Mindezek ellenére, sajnos volt olyan idő az életünkben, amikor úgy éreztük a feleségemmel, hogy sokkal jobb és könnyebb lenne külföldön keresni megélhetést, éppen akkor, amikor a feleségem és rajta keresztül az egész családom a legsebezhetőbb volt.

IMG_3077Az történt ugyanis, hogy amikor a gyermeknevelési szabadságáról törvény adta jogával élve idő előtt visszatért dolgozni és rájött, hogy a volt osztályát nem neki, ahogyan addig szokás volt az iskolánál, hanem az őt helyettesítő tanítónőnek fogják adni, panaszt tett a tanfelügyelőségen. Mind ott, mind az iskolánál kérvényezve, hogy az illető osztályhoz őt nevezzék ki, arra hivatkozva, hogy ő az iskola címzetes tanítónője. Erre az iskola vezetősége megfélemlítéssel válaszolt, hamis vádakra alapozott munkahelyi büntető bizottságot hozott létre, feljelentette a rendőrségen – ezzel próbálva befolyásolni a feleségem döntési szabadságát, valamint elrettenteni a munkába való visszatérésétől. A tanítónők és főleg azok a kollégák, akik akkor részt vettek az illető bizottság munkájában és ítélethozatalában, bizonyára örökre emlékezni fognak, hogy így még sosem hurcoltak meg tanügyi intézetben egy kisgyermekes tanítónőt. Végül szinte a város peremén lévő iskolaépületben kapott katedrát, kisgyermekes anyukaként kilométerekre az otthontól.

Én pedig abban reménykedem, hogy ez sosem fog megismétlődni senkivel. Akkor, abban a lehetetlen helyzetben valóban gondoltunk a menekülésre, és a határ túloldalán kezdtünk állást keresni, találtunk is, de végül meggondoltuk magunkat, maradtunk, hogy felvegyük a harcot a mindennapokkal, a munkaügyi bíróság és az országos diszkriminációellenes hivatal bürokráciájával. Szerencsére a feleségem minden látszat ellenére erős asszony és egy évig mindennap állta a sarat a munkahelyén. Sajnos többszöri kérése ellenére sem helyezték közelebb a lakásunkhoz, pedig a tanügyi törvény és módszertan alkalmazása erre lehetőséget adna. Bizonyára az illetékesek a feleségem akkori negyedik osztályához való kinevezését megsemmisíteni akaró kérelmének bírósági visszautasítását „életfogytiglan” tartó ítéleteként értelmezték, ezért kezelik őt mind a mai napig is a helyettesítő tanítónők helyettesítőjeként. Mindehhez csak hab a tortán, hogy a város emblematikus szobra – melynek alkotóját és művészi kivitelezését különben nagyra becsülöm – a helyzet iróniájaként éppen a mi utcánk elejére állíttatta fel a városvezetőség, hogy minden alkalommal, mikor elmegyünk előtte, eszünkbe jusson az itthon maradt édesanyák becsülete…

(folytatjuk)

Sütő Éva

 

Facebook
Érintő hírportál